Klió 2001/2.

10. évfolyam

Caesar 2100 éve

Mostanában hozzászoktunk már a nagy évfordulókhoz, amikor egyszerre ünnepeljük a magyar állam ezeréves megszületését, Krisztus születésének és a kereszténység megjelenésének kétezredik évét, amihez még olyan többé-kevésbé kerek évszámok is hozzájönnek kiegészítésképpen, mint a Római Császárság közel kétezer éve. E közt a sok jubileum közt nem csoda, hogy némiképpen elsikkad egy olyan esemény, hogy 2100 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot az a Caesar, akinek a neve adta a legtöbb európai nyelvben a császárt és a császárságot jelentő szót a német Kaisertől egészen az orosz cárig. Pedig Caesar színre lépése nemcsak a római köztársaság agóniájában játszott fontos szerepet, de neve az etatizmus és a politikai filozófia egy külön típusának a megjelölésére is joggal szolgált alapul, gondolok itt elsősorban a „caezarizmus" fogalmára. Ez a mostani évforduló is megindokolja azonban, hogy számba vegyünk néhányat azok közül a munkák közül, amelyek a közelmúltban Caesar tevékenységével kapcsolatban jelentek meg, éspedig történeti-történelmi vonatkozásban, mert Caesar írónak is jelentős volt, alakja kultúrtörténeti jelentőséggel is bír.

Az első munka, amelyet tárgyalni kívánunk, meglehetősen ígéretes címet visel: Caesar és a római arisztokrácia válsága, de valójában a caesari korszakra vonatkozó sajátos forrásanyag-összeállításról van szó.

Funkcionális szempontból az antik szövegek háromféle bemutatását lehet értelemszerűen megkülönböztetni: részben a tudományos szövegkiadásokat (apparátussal vagy anélkül, kommentárral vagy anélkül, fordítással vagy anélkül); másfelől vannak az iskolai kiadások (túlnyomó részt nyelvi jellegű segítségnyújtással a diákok, esetleg egyetemi hallgatók számára); végül vannak tematikailag vagy időrendben elrendezett forrásgyűjtemények és összeállítások is (eredeti nyelven, illetve alkalmanként fordításban). A jelen értékes kötet voltaképpen ezen eltérő típusok sajátos ötvözete, amely az Egyesült Államokban a latinoktatást szeretné szolgálni olyasfajta komplexitással, amely nálunk egyelőre szokatlan, holott valójában érdemes lenne a követésre.

Az előszóban a szerző, Ruebel a könyvben összegyűjtött szövegekről úgy beszél, mint amelyek egy haladó latin kurzus során szolgálnak „undergraduate or graduate students" számára, éspedig azzal a céllal, hogy magának Caesarnak a saját szavai és a kortársak tájékoztatásai révén adjanak képet Iulius Caesarról, akit nemcsak mint a nagy események részvevő szereplőjét ismerjük meg, hanem egyúttal jó alkalmat kapunk arra is, hogy a szövegek segítségével megvizsgáljuk az egykorú értékeket, erényeket, erkölcsöket, valamint a politikai cselekvés és a hadművészet kérdéseit. Ez a bemutatás Caesart igen árnyalt és eleven, színes művelődéstörténeti képbe ágyazza be, és ezzel a hazai oktatás szakembereit feltétlenül egyetértő követésre és utánzásra serkenti az amerikai szerző, aki mondandóját kísérő tanulmányokkal és magyarázatokkal látja el.

A bevezetésben a szerző mint tájékozott szakember felvázolja a római arisztokrácia politikai szisztémáját és értékrendjét a késő köztársaság idején. Pregnáns módon megkülönbözteti az olyan politikai kulcsfogalmakat, mint amilyenek pl. imperium, potestas, dignitas, az auctoritas, és azután világosan felvázolja számunkra a senatus centrális szerepét és a nobiles személyes kapcsolatainak jelentőségét az egykorú állami élet keretei között. Mind az elemzés, mind a bemutatott szövegek igazolják a libertas, a szabadság ragyogó és csillogó fogalmának mély értelmét a rómaiak, köztük Caesar szemében, mivel egyaránt meghatározta személyes és társadalmi törekvéseiket, tendenciózusan korlátozva vagy felszabadítva őket, beillesztve magatartásukat a rendtársak mos maiorum-mal konformitásban lévő cselekvési rendszerébe (13–14). Ami a caesari mű, a bellum civile vagyis a polgárháborúról szóló munka keletkezéstörténetét illeti, Ruebel az opinio communis-ra, azaz a filológusok közös véleményére hivatkozik; ennek megfelelően feltételezi, hogy a mű eleje elveszett vagy befejezetlen maradt (44), s így ebben a vonatkozásban a főszereplő tájékoztatása hiányos.

A bevezetés második felében Ruebel felvázolja a Caesar és Pompeius közti polgárháború előtörténetét, mindenekelőtt az olyan idevágó tanulmányokra támaszkodva, mint amilyenek Brunt és Gruen írásai. Ami Caesar galliai helytartóságának végét és a római hagyomány ellenére in absentia vagyis távollétében történő consuli pályázatát illeti, ezekben a kérdésekben nem lép tovább a szerző az eddigi kutatásokon (24 skk.), mert abból indul ki, hogy Caesar kezdettől fogva azt tervezte: csak 49-ben pályázik a 48-as consulságra. Az ettől eltérő magyarázati kísérletek olyan nehézségeket vetnek fel, amelyek nem ígérnek megnyugtató megoldást [vö. H. Botermann, Denkmodelle am Vorabend des Bürgerkriegs (Cic., Att., 7,9). Handlungsspielraum oder unausweichliche Notwendigkeit?, Hist., 38, 1989. 410–430; l. még H. Gesche: Caesar, Darmstadt, 1976. 113–120].

Ezután a könyv fő része 8 fejezetre tagolódó szövegösszeállítás (35–l68), amely a következő egységeket tartalmazza: 1. Előjáték a polgárháborúhoz, 2. Események Rómában és Caesar válasza, 3. A győzelem Confiniumnál, 4. Pompeius elutazása Itáliából, 5. Caesar Hispániában, 6. Caesar Görögországban üldözi Pompeiust, 7. A nagy összeütközés, 8. Pompeius halála. Ezután 4 appendix következik, majd egy rövid irodalomjegyzék és azután még egy névmutató is kapcsolódik a könyvhöz. A bellum civile-ből való szövegválogatás a 49. év első felére összpontosul (1,1–35; 37–38; 67–72; 84–87) valamint a Pompeiusszal való záróvillongásra (3,10–19; 41–46; 48; 71–73.

A másik írás, amelyet bemutatunk U. Gotter monográfiája, amelynek hangzatos fő címe ez: A diktátor halott, s a római belpolitikát tekinti át Caesar meggyilkolása és a II. triumvirátus létrejötte közti időszakban. Ez a munka a legfrissebb és a legteljesebb összefoglalás a jelzett kulcsfontosságú periódusról, megfogalmazva egy új és eredeti tézist arról az alapvető problémáról, hogy mitől és milyen módon pusztult el a római köztársaság. Ennek az értelmezésnek Cicero személyisége áll a középpontjában: ezé a másik kortárs nagyformátumú politikusé, aki szónoki tehetsége és így élvezett tekintélye ellenére megmaradt homo novus-nak vagyis új, „felkapaszkodott személyiségnek" a római arisztokrácia nagyjai közti küzdelmekben, és csak akkor találta meg igazán helyét a római politikai életben, ha sikerült a factiones, vagyis a korabeli „pártok" fölébe helyezkednie, vagyis az olyan válsághelyzetekben, amikor az állam megmentőjének mutatkozhatott egy consensus omnium bonorum élén a pártosok kisebbségével szemben, vagyis megteremtve az állam összes lojális polgárának politikai egyetértését, vagy inkább azt, amit ő annak hitt, vagy ekképp kívánt felfogni és bemutatni. A Catilina elleni Kr. e. 63-as fellépésének sikere erősítette meg őt ebben a koncepciójában, amely a politikai eszméből, elgondolásból táplálkozva egyfajta politikai törekvés szkémájává lett számára. Miközben újból és újból kárhoztatta Catilinát, valójában újabb és újabb politikusokkal szemben lépett fel, akik valahogy kívül kerültek a senatus ellenőrzésén és megpróbáltak valamiféle személyes politikai hatalmat kovácsolni maguknak. Így kísérelte meg Cicero olyanokkal szemben ismét létrehozni a boni egységét, mint Clodius, Caesar, majd Antonius, akik egymást követőleg közel hasonló szerepet töltöttek be, mint Catilina. Másfelől Cicero kialakította a summa iustitia elméletét, amely azt a koncepciót fogalmazta meg, hogy a közérdek mint legfőbb igazság felette áll a pozitív jognak, s ez megengedte számára, hogy Octavius és Cassius formálisan illegális katonai kezdeményezéseit olyanoknak minősítse, mint amelyek összhangban vannak a valóságos joggal, mert lényegében üdvösek az állam számára, Cicero ezzel megnyitotta az arbiter,ama politikai döntőbíró szerepe számára az utat, aki mások és saját maga tetteiről, az írott törvényeknek felette állva, ezen summa iustitia alapján mondhat ítéletet. Utolsó írásaiban ekképp jelenik meg az a princeps, az az „első ember", aki egy egész senatus auctoritasával, tekintélyével, politikai szerepkörével van már felruházva, még ha ez nem is annyira a tényleges dekrétumokban, döntésekben, határozatokban nyilvánult meg, mint inkább csak az intenciók, a szándékok szintjén fejeződött ki. U. Gotter tehát ügyesen kapcsolja össze Cicero politikai gyakorlatát a nagy szónok politikai elméleteivel és személyének különleges, sajátos vonásaival, hogy így elemezze ennek az államférfinak személyes felelősségét a köztársaság utolsó periódusában, amikor felfogásával végül is ő maga úgyszintén veszélyes tehertételnek bizonyult a végső krízis elrendeződése során a „szabad köztársaság" számára. Mégis a monográfia írója elismeri, hogy Cicero polgárháborús politikája talán eredményes lehetett volna a köztársaság szempontjából, ha a háború véletlenszerű eseményei következtében el nem esett volna a két consul: Hirtius és Pansa Mutina (ma: Modena) előtt. Mindazonáltal Gotter Cicerónak ezt a háborús politikáját eleve nagyon kockázatosnak találja, mert szerinte ez természetellenes szövetségen nyugodott Octaviusszal, akivel szembeállítja Brutus egyenesebb és világosabb politikáját, aki nem bízott Octaviusban, és késznek mutatkozott a kompromisszumra Antoniusszal, ám ugyanakkor katonailag is képes volt hatékonynak bizonyulni. A Gottertől gyakorolt Cicero-kritika párban jár Antonius rehabilitációjával, aki – a monográfia szerzője szerint – csak szilárd személyes helyzetet szeretett volna elérni, és csak Octaviusnak vele szemben megnyilvánuló konkurrenciája miatt változtatta volna radikálisabbra álláspontját Caesar veteránjai előtt. Amennyiben U. Gotter a 43-as katasztrófában döntően negatív felelősséget tulajdonít Cicerónak, ugyanakkor nem varrja már ennyire a nyakába a res publica pusztulását. Ez utóbbi szerinte „történelmileg nem volt szükségszerű", sem „egyszerűen végzetszerű", hanem csupán a feltételek sűrűsödtek úgy össze, hogy a bukására végül is megérett a helyzet, mert az események cselekvői végül is képtelenek voltak megváltoztatni ezeket a feltételeket, megoldva egy alapvető és lényegi ellentmondást: azt, hogy a res publica libera-nak, a szabad államnak szüksége volt ragyogó személyiségekre, de egyébként bizalmatlan volt velük szemben, amennyiben mégis kiemelkedő pozíciót szereztek maguknak, és ezért állandóan igyekezett őket lefokozni. Hogy tekintélyüket mégis fenntarthassák, a nagy egyéniségek arra kényszerültek, hogy ennek érdekében minden követ megmozgassanak, főleg minden társadalmi réteg támogatását keresve, de elsősorban mégis a senatori elitét, s azonkívül a veteránokét, a lovagokét és a római plebs-ét is. Ebben a folyamatban a személyes presztízs keresése és az általános érdek szolgálata közti egyensúly, amelyen a köztársaság hagyományos működése nyugodott, szükségképpen hullott szét.

U. Gotter munkája gondolkodásra ösztönző olvasmány és számos termékeny vitát kellene, hogy kezdeményezzen, amennyiben a mások által gyakran felidézett események új értelmezéseit adja, mindenek előtt a rendelkezésünkre álló legfontosabb egykorú forrás, Cicero írásai elemzésével. Nehéz azonban ebből a kiemelkedően pártos forrásból valamint ennek a jóval későbbi történetírók elbeszéléseivel való összehasonlításából egyértelmű értékelésre szert tenni. Maximális distanciát illik tehát tartani a fő forrás tekintetében, és szisztematikusan tekintettel kell lenni a politikai ellenlábasokra. A Ciceróval szembeni nagyon kritikus állásfoglalása során azonban U. Gotter nem esik ellenkező előjelű hibába, és Antonius vagy Brutus rehabilitációjában nincs semmi ideologikus túlértékelés a részéről, mert a szerző megelégszik azzal, hogy értékelje saját megkülönböztethető törekvéseiket és a céljaikat, s azokat a módokat, ahogy cselekvéseiket megpróbálják sikerre vinni. Ebből a szempontból Antonius politikáját mégis kevésbé kiegyensúlyozott módon látszik elemezni, mint Brutusét. Igaz, számára sem a nagyrészt ellenséges forrásanyag, sem a kortársi, erősen lavírozó politika nem igen tette könnyűvé a feladatot. Mégis úgy látjuk, hogy Antonius caesarizmusának kérdését Gotter nem kellő mértékben elemezte. Hasonlóképpen ki kellett volna térnie az Antonius szemére hányt pénzügyi sikkasztásokra, ahogy arra is, miként lehetett 44–43 telére annyira elszigetelt egy politikus, aki állítólag hatalmas eltulajdonított összegeket fordított volna pártfogók és támogatás megszerzésére? Miért látszik úgy, hogy légiói számára mégsem volt elegendő pénze, amikor 43 őszén Brundisiumba ment, hogy megdolgozza őket? U. Gotter könyve tehát minden kiválósága ellenére több kérdés megoldását nyitva hagyja, mindazonáltal viszonyítási pontnak vagyis alapműnek ígérkezik a korszakkal foglalkozó minden további munka számára, legalábbis egyelőre.

Caesar and the Crisis of the Roman Aristocracy. A Civil War Reader (Caesar és a római arisztokrácia válsága. Egy polgárháború – olvasókönyv), by J. A. Ruebel, Norman/London, 1994, XX+189

Havas László